Főoldal
Mint olyan sokszor az évek során, Ha úgy éreztem, elnyel az ingovány, A kor, az élet, - nyűgeivel nehéz gondoknak, Nyakamba ülnek, rám csontosodnak, Elbúvok gondolatom bokraiban ilyenkor, S felködlik előttem, - a mezítlábas gyerekkor. Mert a valóvilág szélén, a csodák peremén, A szigetfarkon, majdnem e világnak a végén, Hol a Duna céda combjai összezárnak, Van egy kis falu, mit hívnak – Makád-nak. Amely álmaim Mekkája, az igazság őre, Hűtlen lettem hozzá, - voltam olyan dőre.
Mert rég elmúlt már, a gyereknyarak mesés világa, Azóta nem köt más oda, csak a szívem dobbanása. Hiszen immár, elmúlt három évtizednyi nyár, Hogy apró, fürjfutású nagyanyám, bu Szikár, szálfa nagyapám után vágyva, Belehullt a feltámadás-nélküli éjszakába. Azóta - csak egyetlenegyszer jártam ott. Közben az idő haladt, a világ változott. - Itt megállt az idő, - nem megmerevedett a múlt, Kissé más lett, színét vesztette, megfakult. - Ám ha felkötve saruit az emlékezésnek, Nekivágok, hogy végre HAZA érjek, Min
Mint egykoron, - fél évszázada, - apró kislábakon, Becse felöl, az eperfák övezte köves úton, Rengő rozs, és bólogató búzatáblák között, A szem, a templom tornyának ütközött. Sehol nem hallottam még ilyen szépen hangzót, Mint itt, - az ebédre hívó zengő harangszót! Mitől elhalt a kovácsműhely üllőcsattogása, És vastag, áhítatos csend telepedett a tájra. - Arrább, libahátaktól fehérpettyes tarlók, - A Nagy uccán, petrószagú áruvarázsával a Nagybót, - Focipályának tömött, zöld gyepén a libafoltok, - A Büge vi
Főoldal