December 13.
Az utolsó színházi élmény, amiről írtam, a számomra azóta is felülmúlhatatlan “Equus” volt Alföldi Róberttel és Szamosi Donáthtal. “A Nagy Gatsby” sem hozza azt a drámai mélységet, amit akkor ötször megéltem, és amire azóta is vágyom. De akkor mégis miért írok egy zenés színpadi party-ról a blogomba, amit lassan évek óta nem használtam, és aminek a jelszavát úgy kellett elővakarni egy eldugott e-mailből, és miért szánok időt erre a személyes hangvételű posztra úgy, hogy néha a Facebook-on az emoji-kommentel
Angol szakosként kötelező olvasmány volt Fitzgerald regénye, halványan dereng, hogy szerettem. Szerettem hát, hogyne szerettem volna, hiszen az eredeti filmben a címadó figurát Robert Redford játszotta. Leonardo Di Caprio egészen másféle Gatsby-t teremtett, Baz Luhrman rendezése pedig megosztóra sikeredett: vagy imádják, vagy utálják. A regényt el kell olvasnom újra, mert nagyon fiatalon talált meg, minden bizonnyal átugrottam részeket, lehet, hogy fel sem fogtam az üzenetét. (Talán csak most kezdem kapisgá
A darab lehengerlő. Nem ad időt emésztésre, szinte gondolkodásra sem, mert pörögnek az események, a csillogó álruhába bújt, liszttel szipozó (“évek óta nem használunk drogokat, mert a valóság már tökéletes”) szereplők egymás után a néző arcába hányják a csillámporos (ál?)bölcsességeket, a történéseket és a tárgyakat pedig testmozgással jelenítik meg (a lámpák, a vonat, a hidroplán és a sportautók megtestesítése egyszerűen zseniális), és közben mindent áthat a lüktetés, a fékeveszettség, az önfeladás, ugyani
December 13.